2Kor 4, 2) küldetésében, s a teológusokhoz és filozófusokhoz, kiknek feladata az igazság különböző szempontjainak kutatása, illetve minden emberhez, aki keresi az igazságot: meg szeretném osztani veletek ezt az igaz bölcsességhez vezető útról szóló elmélkedést, hogy mindazok, akik szívükben hordozzák a bölcsesség szeretetét, elindulhassanak a jó úton, s elnyerjék benne fáradságuk jutalmát és megtalálják a lélek örömét. E kezdeményezésre elsősorban a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott fölismerés késztet, mely szerint a püspökök "az isteni és katolikus igazság tanúi". [3] Az igazság melletti tanúskodás tehát ránk, püspökökre hagyott feladat; nem mondhatunk le róla anélkül, hogy ne lennénk hanyagok a ránk bízott hivatalban. A hit igazságainak megerősítésével korunk emberében ismét fölébreszthetjük az igazi bizalmat tulajdon megismerőképességei iránt, s kihívást intézhetünk a filozófiához, hogy nyerje vissza és bontakoztassa ki teljes méltóságát. Más okom is van a jelen elmélkedésre.
1Kor 2, 7; Róm 16, 25-26): "Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1, 9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek. "[5] Ez a teljesen ingyenes kezdeményezés az ember megszólítására és megmentésére Istentől indul ki. Isten úgy akarja megismertetni magát, mint a szeretet forrását, és az ismeret, amit az ember Őróla szerez, magával hozza az emberi lét értelmére vonatkozó minden ismeret tökéletességét, amit az elme (mens) csak elérhet. 8. A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciója szinte szó szerint átvéve az I. Vatikáni Zsinat Dei Filius kezdetű dogmatikus konstitúciójának tanítását, és utalva a Trienti Zsinat tételeire folytatja az intellectus fidei, a hívő megértés útját, amikor a kinyilatkoztatást a Szentírás tanítása és a teljes patrisztikus hagyomány fényében vizsgálja. Az I. Vatikáni Zsinat atyái az isteni kinyilatkoztatás természetfölötti jellegét emelték ki.
Félreértés ne essék: nem férfinő, hanem egymáshoz viszonyuló, egymáshoz hasonló, de egymással nem azonos férfi-és-nő. Irenaeus teológiája nyomán ma is új horizontok nyílhatnak. Például sikerülhet megszabadulni attól a terhes patrisztikus örökségtől, amely a teremtett istenképmást az ember értelmi természetére vagy az értelmi és érzelmi fakultásokra, vagy önmagában a szabadság, avagy az uralkodás képességére redukálta. Irenaeusnál szerves egységet alkot az a két gondolat, hogy az ember teste Isten képmása, és az ember szabadsága is Isten képmása. Lehetőség nyílik továbbá a test teológiájának elmélyítésére, mégpedig arra a belátásra alapozva, hogy az emberi test Krisztus testének képmása, nem pedig megfordítva, azaz nem Krisztus teste az ember testének képmása. S ha így gondolkozunk, akkor az emberi méltóság fogalmától elválaszthatatlan lesz az emberi test méltósága, amely, másfelől, magában foglalja a nemiség méltóságát. Ez teljes tiszteletet érdemel és sérthetetlen. Amint a kiváló analitikus filozófus, a II.
(Dei Filius konstitúció, III: DS 3008, és 3, 2. kánon: DS 3032). Másrészt a Zsinat kijelentette, hogy az ész e titkokat »soha nem lesz képes úgy átlátni, mint azokat az igazságokat, melyek saját tárgyát képezik« (Ua. IV: DS 3016). Ebből vonta le a Zsinat a gyakorlati következtetést: "Ezért minden keresztény hívőnek nemcsak az tiltott, hogy véleményeket, melyekről felismerik, hogy a hittel ellenkezők főként ha az Egyház el is vetette azokat jogos tudományos eredményként védelmezzenek, hanem kötelesek azokat az igazság hamis látszatával fellépő tévedésként maguktól távoltartani. " Ua., IV: DS 3018. [73] Vö. DV 910. [74] DV 10. [75] DV 21. [76] Vö. DV 10. [77] Vö. Humani generis: AAS 42 (1950), 565567; 571573. [78] Vö. Aeterni Patris: AAS 11 (1878-1879), 97115. [79] Ua., uott 109. [80] Vö. GS 1415. [81] Vö. GS 2021. [82] GS 22; vö. Redemptor hominis 8. [83] OT 15. [84] Vö. János Pál pápa: Sapientia christiana apostoli konstitúció (1979. ) 7980: AAS 71 (1979), 495496; Pastores dabo vobis apostoli levél (1992.
E témák ugyanis tágítják az ésszerű dolgok körét. Amikor e tartalmakról gondolkodnak, a filozófusok nem válnak teológussá; mert nem arra tesznek kísérletet, hogy a hit igazságait a kinyilatkoztatás felől értsék meg és magyarázzák. Munkájukat a saját területükön és saját, tisztán racionális módszerükkel végzik, de kutatásukat kiterjesztették az igaz új területeire. Elmondhatjuk, hogy Isten Igéjének e serkentő hatása nélkül a modern és kortárs filozófia jelentős része nem is léteznék. E tényállás megőrzi teljes jelentését akkor is, ha az utóbbi századokban sok filozófus hagyta el az igaz keresztény tanítást. 77. További jelentős filozófiai álláspont jelenik meg akkor, amikor maga a teológia szólítja meg a filozófiát. Valójában ugyanis a teológia mindig rászorult és rászorul a filozófia segítségére. Mivel ugyanis a teológiai munka a kritikus ész tevékenysége a hit fényében, a fogalmi és érvelési szempontból csiszolt és kiművelt ész egész kutatása számára alapföltétel és követelmény. Ezen túlmenően a teológiának szüksége van a filozófiára mint beszélgető-partnerre, hogy saját elveinek érthetőségét és egyetemes igazságát meg tudja állapítani.
[76] Nem szabad lebecsülni azt a veszedelmet sem, ami abból fakad, hogy a Szentírás igazságát kizárólag egyetlen módszer segítségével akarják föltárni, tagadva annak a tágabb egzegézisnek a szükségességét, mely az Egyház egésze számára teszi lehetővé a szöveg teljes megértését. A Szentírás tudósainak mindig szem előtt kell tartaniuk, hogy a különböző hermeneutikai módszereknek is megvan a filozófiai hátterük, amit a szent szövegekre való alkalmazás előtt józanul mérlegelni kell. A fideizmus más, burkolt formái ismerhetők föl abban, hogy kevésre becsülik a spekulatív teológiát és lenézik a klasszikus filozófiát, melyek fogalmaiból alkották mind a hívő megértés, mind a dogmatikus formulák szókincsét. Boldogemlékű XII. Pius pápa óvott a hagyományos filozófia elfeledésétől és a hagyományos szóhasználat elhagyásától. [77] 56. Végül széles körben megfigyelhető bizonyos bizalmatlanság az átfogó és abszolút kijelentésekkel szemben, főként azok részéről, akik szerint az igazság megegyezés kérdése, nem pedig az értelem megfelelése az objektív valóságnak.
40. A platóni és újplatóni gondolkodás lassú kereszténnyé tételének folyamatában külön említést érdemelnek a kappadókiai atyák, Areopagita Dénes s leginkább Szent Ágoston. A nagy nyugati tudós párbeszédet folytatott különböző filozófiai iskolákkal, de valamennyiben csalódott. Amikor azonban megjelent előtte a keresztény hit igazsága, megkapta az erőt ahhoz a föltétel nélküli megtéréshez, melyre az ismételten fölkeresett filozófusok nem tudták elvezetni. A magyarázatot ő maga így adja: "Ettől kezdve egyre inkább a katolikus tanítást részesítettem előnyben. Fölfogtam, hogy mennyivel egyszerűbben és a megtévesztés leghalványabb szándéka nélkül parancsolják itt, hogy higgyük azt, ami nincs bizonyítva, akár azért, mert nem mindenki számára bizonyítható, akár azért, mert egyáltalán nem bizonyítható; míg más tanítók fennhéjázóan ígérik a tudást, majd kinevetik a hívő készséget, s azután megparancsolják, hogy hinni kell a kitalált és legképtelenebb dolgokat, melyek soha nem bizonyíthatók. "[38] Ágoston a szemükre veti tudniillik a platónikusoknak, akikre általában joggal hivatkozott, hogy a nagyszerű célt ismerték ugyan, de nem akartak tudni az odavezető útról, a megtestesült Igéről.