A tengerészgyalogosok… Haboztam. Valaki próbálta rádión hívni a tengerészgyalogosokat, de nem tudtuk elérni őket. Jöttek lefelé az utcán, a nő felé tartva. – Lőj! – mondta a főaltiszt. Megnyomtam az ujjammal a billentyűt. A golyó kiugrott. Lőttem. A gránát leesett. Ismét tüzeltem, miközben a gránát felrobbant. Ez volt az első alkalom, hogy megöltem valakit, miközben mesterlövészpuskával voltam. És az első alkalom Irakban – és az egyetlen –, hogy nem fegyveres férfit öltem meg. Kötelességem volt lőni, és nem bántam meg. A nő már halott volt. Csak gondoskodtam róla, hogy egyetlen tengerészgyalogost se vigyen magával. Világos volt, hogy nem csak meg akarta ölni őket, de nem is törődött senki mással a közelben, akit felrobbanthatott volna a gránát, vagy aki meghalhatott volna a tűzharcban. A gyerekek az utcán, az emberek a házakban, talán a saját gyereke… Túlságosan elvakította a gonosz, hogy gondolt volna rájuk. Csak amerikai halottakat akart, nem számít, hogyan. A lövéseim megmentettek több amerikait, kiknek élete nyilván többet ért, mint annak a nőnek az eltorzult lelke.
Hallottam 4 Texasi Agrár és Műszaki Egyetem egy keveset a különleges műveletekről is, és arra gondoltam, hogy belépek a Felderítő Erőbe, ami a Hadtest elit különleges hadviselési egysége. De a családom, főleg Anya, azt akarta, hogy egyetemre menjek. Végül ráálltam: úgy döntöttem, előbb iskolába járok, aztán belépek a katonaságba. Fenébe is, úgy gondoltam, így még bulizhatok egy darabig, mielőtt rátérek az üzletre. Még csináltam a rodeót, és elég jól ment. De az első egyetemi évem végén a karrierem váratlanul véget ért, amikor egy vadló átesett rajtam a karámban egy versenyen, a texasi Rendonban. A rám vigyázó srácok nem tudták kinyitni a karámot amiatt, ahogy a ló elesett, így vissza kellett húzniuk fölém. Az egyik lábam még a kengyelben volt, és a vonszolódás meg a kemény rúgások miatt elvesztettem az eszméletemet. Egy mentőhelikopterben tértem magamhoz, a kórházba repülve. Végül csavarokkal a csuklóimban, egy kifordult vállal, törött bordákkal és sebes tüdővel meg vesével végeztem. A felépülés legrosszabb részét valószínűleg a nyavalyás csavarok jelentették.
Középiskolás koromban kezdtem tanulni, s eleinte nem sokat tudtam a dologról. Mindössze ennyit: pattanj fel rájuk, és lovagolj, amíg felhagynak a bokkolással! Tégy meg mindent, amit csak tudsz, hogy a hátukon maradj! Később ennél sokkal többet megtanultam, de képzésem elejének java részét a munkahelyen, vagyis a ló hátán kaptam meg. A ló tett valamit, és én is tettem valamit. Együtt eljutottunk valamiféle összhangig. A legfontosabb dolog valószínűleg a türelem volt. Nem voltam születésemtől fogva türelmes ember. Ezt a képességet lovakkal dolgozva kellett megszereznem. A végén végtelenül hasznosnak bizonyult, amikor mesterlövésszé váltam – és akkor is, amikor a feleségemnek udvaroltam. Nem tudom, volt-e különleges tehetségem a lovak betöréséhez vagy sem, de körülöttük lebzselve kedvet kaptam a cowboyos dologhoz. Ezért visszatekintve nem túl meglepő, hogy még iskolás koromban beszálltam a rodeózásba. A középiskolában játszottam labdajátékokat – baseballt és futballt –, de semmit sem találtam a rodeó izgalmához foghatónak.
Az is igaz, hogy akkoriban sokszor nem örültem, amiért templomba kell mennünk. Édesapám keményen dolgozott. Azt gyanítom, hogy a vérében volt, hiszen az apja kansasi farmer volt, és azok az emberek aztán tudtak dolgozni. Egy állás az én apámnak sohasem volt elég: gyerekkoromban egy ideig takarmánykereskedésünk is volt, és csinos, szerény nagyságú állattenyésztő telepünk (ranch), amelynek működtetéséből mindnyájan kivettük a részünket. Apa ma már nyugdíjban van – hivatalosan –, de még mindig azon kaphatod, hogy az egyik helyi állatorvosnál dolgozik, amikor nem a saját kis gazdaságában ügyködik. Édesanyám is dolgos asszony volt. Amikor az öcsém meg én már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy egyedül hagyhasson minket, elment nevelőtanárnak a fiatalkorúak egyik javítóintézetébe. Nehéz munka volt egész nap a problémás kamaszokkal vesződni, és anya végül máshová ment dolgozni. Ma már ő is nyugdíjas, de bőven talál magának feladatot részmunkaidős munkavállalóként és az unokái körül. A ranchon végzett munka segített kitölteni a szabadidőt iskolás éveimben.
Mondjuk úgy, a cowboy életstílust. Az után is folytattam a rodeózást, hogy 1992-ben elvégeztem a középiskolát és járni kezdtem a Tarleton Állami Egyetemre a texasi Stephenville-ben. Azoknak, akik nem tudják közületek, a Tarletont 1899-ben alapították, és 1917-ben csatlakozott a Texas & M University felsőoktatási rendszerhez. Ez a harmadik legnagyobb, nem szövetségi támogatással működő agráregyetem az országban. Az iskolának az a híre, hogy kiváló állattenyésztő és növénytermesztő gazdaságvezetőket, valamint mezőgazdasági szakoktatókat bocsát ki. Akkoriban leghőbb vágyam az volt, hogy ranchvezető legyek. Beiratkozás előtt azonban elgondolkodtam kicsit a katonai pályáról is. Anyám apja egykor pilótaként szolgált a hadsereg légierőinél, és egy ideig én is repülő akartam lenni. Utána arra gondoltam, a tengerészgyalogsághoz állok be – igazi csatát akartam látni. Tetszett nekem a fegyveres harc gondolata. Hallottam valamit harangozni a különleges hadviselésről is, így azon is spekuláltam, a tengerészgyalogos felderítőkhöz, a hadtest elit, különleges hadviselési csapatneméhez állok be.
Ez az egyetlen módja, hogy megtudd. Másodszor pedig, és ez sokkal fontosabb, ugyan kit érdekel az én életem? Nem különbözöm én bárki mástól. A sors véletlenül úgy hozta, hogy kerültem néhányszor igazán kemény helyzetbe. Sokan mondták már nekem, hogy ez érdekes. Én nem találom annak. Mások arról beszélnek, könyvet írnának az életemről vagy a dolgokról, amelyeket tettem. Ezt furcsállom, de ugyanakkor úgy érzem, ez az én életem és az én történetem, és úgy vélem, jobb, ha én vagyok az, aki megörökíti írásban, úgy, ahogy valóban megtörtént. És ott van még az a rengeteg ember, aki elismerést érdemel, és ha nem írom meg a történetet, tetteik feledésbe merülhetnek. Ez a gondolat a legkevésbé sem tetszik. A srácaim jobban megérdemlik a dicséretet, mint én. A haditengerészet több, mesterlövészként elért halálos találatot tulajdonít nekem, mint az amerikai fegyveres erők bármely más egykori vagy mai tagjának. Azt hiszem, ebben igazuk van az illetékeseknek. A pontos szám megállapításában ingadoznak.