A Ghost Land pont egy lépéssel jobb egy átlagos tucathorrornál, viszont jó néhány nagy lépést tesz a rossz irányba, ha az a kérdés, mennyit mutat fel ezúttal Laugier a legjellemzőbb hibáiból. Elég sokat. Sőt, tulajdonképpen csak azt az egyet nem, hogy egy megmagyarázhatatlan, csakazért-és-kész ott lévő erő legyen minden gonosz oka, és ez a gonosz erő szedné a sikoltozó áldozatait, amíg véget nem ér a film, és kész. Illetve ez még mindig majdnem igaz, csak az a része nem, hogy ez addig tart, amíg véget nem ér a film. Ugyanis a film közepe felé van egy komoly csavar, ami egy kicsit új dimenzióba tudja helyezni mindazt, amit addig látunk. És amiről persze nehéz úgy beszélni, hogy titok maradjon, aminek annak kell maradnia, de azt el lehet róla mondani, hogy egyrészt érdekes, jó ötlet, másrészt viszont végeredményben semmi komoly dolgot nem tud elmondani semmiről. Mert megvan benne az esély arra, hogy a csavar révén megjelenjen a filmben egy mögöttes, metaforikus réteg, és elkezdjen valami másról, valamilyen lélektani jelenségről szólni, amelynek a kegyetlenkedés már csak eszköze lenne.
A lányok anyja, Pauline (Myléne Farmer) elvált nőként egyedül vigyáz gyermekeireA Ghostland: A rettegés háza tehát képes mást, valami újat mutatni, és a kevésbé biztató kezdés után mélyebbre ásni a lélek sötét bugyraiba. Ugyanakkor azt nem állítanám, hogy a narratívának eme aspektusát már nem volt hova fokozni, és nem változtat azon tényen sem, hogy a film kezdetben számos klisével operál, miáltal az első fele meglehetősen unalmasnak és elcsépeltnek hat. A fentiek miatt elsősorban nem is annyira a horror rajongóinak ajánlanám, mint inkább a lassan építkező, helyenként sokkoló, a szívet-lelket kifacsaró történeteket bíró és kedvelő közönség ostland: A rettegés háza előzetes